Csokival is finom

Kripli desszert

Napok óta kripli vagyok, pizsamában ténfergek itthon, egyszer kimozdultam, de aztán gyorsan vissza. Tegnap este már igazán nagyon kívántam valami finom desszertet. Leginkább mousse au chocolat-t, de még annyi időre sem tudtam rászánni magam a konyhai (vagy bármilyen) tevékenységre. Egyre jobban ssajnáltam, hogy az ünnepi sütésből -évek óta először- kimaradt a linzer. Abból még biztos lenne most, és lekvárral - hmm! De nincs. Fagyit meg nem kíván a fájós torok. Röviden: egyre jobban sajnáltam magam. És akkor megtaláltam a megoldást: sült alma!


A fotókon a tegnapi sült alma, mézzel és szezámmaggal. Ma este is eljött a holtpont, elővettem egy hatalmas tábla mogyorós-karamellás tejcsokit (honnan kerülhet ide?), de nem... Valami étcsokoládés dolog kell nekem! Végül feltaláltam a spanyol viaszt másodszor, és várom, hogy kivehessem a csokis sült almát a sütőből. A magház helyére raktam egy kis darabka vajat, és a két almába elosztottam 2,5 deka finom étcsokit. Azért tudom olyan pontosan, hogy ennyit, mert a csodás belga főzőcsoki kockáiba bele van öntve a súlyuk.

Köfte tajine póréhagymával

Így jár az ember, ha nem tud mértéket tartani, és több blogba ír, ráadásul egy témában. Arról nem is beszélve, ha több helyen hasonlókat főz - ez viszont igazán önhibámon kívül történt velem. Mármint úgy jár, mint én most, hogy az egyik receptről eszembe jutott egy másik, korábbi főzés, amiről még fotók is vannak - úh nem tudok ellenállni a kísértésnek, és beírom ezt is.
Az étel a kerékpártúra klub decemberi összejövetelére készült, melynek azt hiszem, semmi apropója nem volt azon kívül, hogy rég voltunk így együtt. Jóval túl a szezonzáráson, ráadásul az időjárási viszonyok épp elég mostohák voltak, csak az egy hős Anna jött biciklivel.
Ebből a receptből indultam ki. Bízom benne, hogy minden részletre emlékezni fogok - mivel ezt az ételt sous chef közreműködésével főztem, sok mindenre nem kellett külön figyelnem.

1,2 kiló darált borjúhús (borjú apróhúst kell keresni, és aztán ledaráltatni)
1,5 kiló krumpli
1 tojás
4 szál póréhagyma
2 doboz darabolt paradicsom
3 vöröshagyma
1-2 gerezd fokhagyma
római kömény
só, bors

A húsgombóchoz kb 30 deka krumplit meghámozva, kockára vágva megfőztünk, majd szétnyomtuk, mint a krumplipüréhez. Összekeverjük a darált hússal, a tojással, egy apróra vágott hagymával, két gerezd szétnyomott fokhagymával, sóval, borssal, római köménnyel. A masszából 2-3 centi átmérőjű golyókat gyúrunk.

A maradék két hagymát olajon megdinszteljük, rádobjuk a meghámozott, felkockázott krumplit. Kis pirítás után mehet bele a 3-4 cm hosszú darabokra felvágott póré is. Rövid pároláls után ezt kis vízzel kell felönteni, és főzni egy darabig. Tudtam (csak elfelejtettem), hogy savas lében a krumpli nem fő meg rendesen, és szerintem túl hamar öntöttük bele a paradicsomot, egy-két krumpli épphogy megfőtt. Tehát helyesen úgy szól, hogy ha a krumpli már majdnem jó, a paradicsomkonzerveket is beleöntjük, sózzuk, borsozzuk, fűszerezzük.

Amint felforrt, egyesével belepotyogtatjuk a gombócokat. Az edény rázogatásával segítjük a gombócokat, és a többi összetevőt kényelmesen elhelyezkedni. Az utolsó gombóctól számított húsz perc múlva lehet enni. Petrezselyemzöldet vágtunk a tetejére.

A többi fogásról nem készült fotó, de itt megemlítem a fenséges felvágottakat és pástétomokat, amiket az aperitívhez ettünk, valamint a puncspuding desszertet babapiskótával, ami Farkas és Rákosi elvtársak kedvéért készült, mivel mindkettőjük gyengéje a puncstorta.
A puncsos desszert mellé rumban elrakott gyümölcsöket ettünk, majd nyugovóra tértünk a kanapén és környékén.

Gabonagolyók

A fotókról talán nem derül ki egyértelműen, de ez most nem egy átlagos sütirecept, hanem amiket itt látunk, azok anyatejserkentő golyócskák. Persze semmi nem szól az ellen, hogy olyan is egyen belőle, aki nem szoptat éppen. Többen is nagyon lelkesedtek, akik kóstolták. Finom biosüti ízhatást kell elképzelni.

Mivel is tölthet egy dúla egy szülés utáni (második) estét? Esetemben apró gabonagolyócskák gyurmázásával. A hagyomány viszonylag új, nem egészen egy éve kezdődött, tényleg teljesen párhuzamosan a dúlasággal, bár az első, akinek készítettem, kevéssel a dúla tanfolyam előtt szült, de már akkor is nagyon benne voltam a készülődésben. Leendő dúlaként úgy éreztem, ez a legadekvátabb dolog, amit adni tudok. Egyszer nagyon régen hallottam erről a receptről, talán még tizenévesen, a rádióban. Aztán később a wiw egyik fórumában megtaláltam, és gyorsan el is mentettem jó helyre, hogy majd meglegyen, ha szükség lesz rá. Az elmúlt egy évben negyedszer ülök itt (ez már baby boom?), és gyurmázom a golyókat, közben a szülésen-születésen meditálva. Ezekről talán majd írok még, meg a szülésről is, aminél most jelen lehettem. Mindenesetre a tejserkentő golyók sütinek sem utolsók, sőt, a korábbi felhasználók szerint, mivel nagyon tartalmasak, jól beváltak gyors energiapótlékként olyankorra, amikor rendes evésre nincs idő.

Jöjjön tehát a recept

25 deka árpagyöngy
25 deka búza 10 deka zab 10 deka kesudió (nem pörkölt, sózatlan - ha mégis, akkor csak a végén kell belerakni)
15 deka vaj
15 deka lágy barna nádcukor
víz

A képeken is látható adag annyiban különbözik, hogy a búzát rozzsal helyettesítettem. Nem azért, mert az a kedvencem, hanem, mert elfogyott a búza az Ázsia boltban (Ami különben ki van tapétázva a piacfelügyelettől kapott értesítéssel, miszerint felmondják velük a bérleti szerződést a jövő évtől.)
A gabonaféléket meg kell őrölni. Én a klasszik kancsós turmixban szoktam, de van, aki kávélédarálót ajánl - itt igazán kreatívkodhatnak mindazok, akiknek nincs kis házimalmuk direkt gabonaőrlés céljára. Nem kell az egésznek teljesen lisztesnek lennie. A kesudiót gorombára vágva hozzáadom a gabonához, és szárazon pirítani kezdem egy serpenyőben. Ez eltart vagy negyed óráig, de lehet, hogy tovább is. Mikor már szép barnás, és jó az illata - esetleg nagyon unalmas, akkor kész. Elég gyakran kell kevergetni, hogy ne égjen meg. A még meleg masszába keverem a darabokra vágott vajat, és a barnacukrot. A barnacukor mindenképp nádcukor legyen, és lehetőleg a lágy massza típusú. Ennek van is egy sajátos íze, és jól is lehet vele dolgozni. Ha ilyen nincs, akkor sem érdemes azokkal a cukrokkal próbálkozni, amiket melasszal meg karamellel színeznek, hogy barnák legyenek. Épp most olvastam a Chili és Vanílián is ugyanerről. Akkor inkább jöjjön az őszinte kőkemény kristálycukor. A vajjal és a cukorral jól átkeverem a cuccot, majd apránként hozzáöntöm a vizet is, elsőre ne többet másfél decinél. Épp csak azt kell elérni, hogy a massza formálható legyen, kézzel kis golyókká lehessen összenyomkodni, nem jó túlvizezni. A golyógyurmázás kellemes meditatív elfoglaltság, kb 50-60 darab jön ki ebből az adagból. Lehet közben tévét bambulni, esetleg gondolatainkba mélyedni, tetszés szerint. Mivel két kéz kell hozzá, hosszú telefonbeszélgetésbe csak heatset segítségével bonyolódjunk, másképp nagyon elgémberedhet a nyakunk. Az eredeti recepthez tartozott még adagolási jótanács is, miszerint napi max 3-5 darabot szabad enni, különben hasmenést okozhat.

Szülinapi habos máktorta

A szombat esti menü kifejezetten kapcsolódott a blog címéhez, az eltérés csak annyi volt, hogy hatalmas gáztepsinyi quichek készültek. Ezeket mind az ünnepelt sütötte, én csak a tortát szállítottam.

Utólag elgondolkoztam azon, vajon miért csinálok V. szülinapjára folyton óriási habos tortákat - vajon ő szereti ennyire a tojáshabot (meringue) vagy én. Esetleg a januári hideg valamiért ezt hozza ki belőlem.

A kiinduló ötletet a beiglisütésből maradt mák adta, amit mihamarabb el kellett használni (még mindig maradt!), mivel így őrölten csak pár hétig tartható el - legalábbis ezt mondják. Ehhez jött még a divatos párosítás szerint a meggy (házi rumos), és az ünnepi külső kedvéért a hab a tortára...
Volt még egy apróbb módosítás az eredetileg elképzelthez képest, mivel tej hiányában a máktölteléket fehérborral főztem - gondoltam, ha a flódniba jó így, akkor nekünk is jó lesz.

20 deka liszt (Teljes kiőrlésű rozs - a kedvencem. Szinte mindent ezzel sütök)
10 deka vaj
meggylekvár

16 evőkanál mák
10 evőkanál cukor
2 tojás
2 dl fehérbor
mokkáskanál vanília kivonat

3 tojásfehérje
4 evőkanál cukor
2 evőkanál mák

rumos meggy a díszítéshez


A tortáról rétegfelvételek is készültek, miután egy üveg aljával mélyfúrásokat végeztünk rajta. De vissza a recepthez!

A lisztből a vajjal és hideg vízzel linzertésztát gyúrtam, amit pihentetni illett volna, de erre most nem volt idő, így azonnal kinyújtottam egy sütőpapírra (különben sem ragadna le a vajas tészta, csak a papírral könnyebb kiemelni a formából), megszurkáltam az alját, és forró sütőben készre sütöttem, úgy, hogy pereme is legyen.

Mikor a tészta kihűlt, vékonyan megkentem meggylekvárral.

A krémhez felütöttem a két tojást, belekanalaztam a cukrot és a mákot, belecsepegtettem a vaníliát, és felöntöttem a borral. Gőz fölött sűrűre főztem, és beleöntöttem a tésztába.

Itt pár óra szünet következett, de ez nem szükséges.

A már kihűlt tortára a három tojásfehérjéből cukorral vert habot halmoztam, az utolsó néhány kanálnyiba mákot is kevertem, pár perc alatt langyos sütőben rózsaszínesre szárítottam.

Legeslegvégül pedig rumos meggyel díszítettem a tetejét. (A lekvár helyére is m,ehetett volna rumos meggy, csak úgy emlékeztem, nincs kimagozva, (ki volt) és nem akartam pepecselni vele.

Első nap palacsintával

Tényleg elkezdődött, vége a téli szünetnek, és egyáltalán. Ezt persze hétfőn kellett volna írnom.
Az első munkanap nagy hidegben. Már meg sem lepődtem, hogy miközben gázpalackokat hurcolunk flamand kollegával, telefonál a (másik) munkahelyről a (másik) kollega, hogy ott sincs fűtés, napok óta hideg a ház, dolgozzunk ottohnról. Úgyhogy végül vidámra fordult a nap, lassú beszoktatással indult az év...
Napok óta palacsintát akartam enni, végül már képes voltam a mínuszokban felöltözni, és lemenni tejért. Palacsintát sütni palacsintasütő (és bármilyen használható serpenyő) nélkül, mint kiderült,nem is olyan egyszerű mutatvány, de a cél közelében ilyen apró akadályok már nem tántoríthattak el. És felbontottam hozzá azt a spejz mélyén megbúvó utolsó 2006-os baracklekvárt, ami még a Krúdyban készült, és erről bizony szerepel is egy fotó (na hol? na hol?). Igazából az egész poszt ezért született. Meg azért, mert passzol a baracklekvár a blog színeihez.

Tian variáció gerslivel és juhtúróval

A Cappietto család eredetileg nizzai illetőségű receptjének hazai változata. Azóta kiderült már, hogy tian néven sokféle sült zöldséges étel fut, bizonyos helyeken minden ilyesminek a gyűjtőneve, ami nem gratin.

Én ezzel a recepttel (az eredetivel) fedeztem fel magamnak a sütőtököt. Kapcsolatunk azóta sokat mélyült.

kb 70 dkg sütőtök
2 fej vöröshagyma
5 gerezd fokhagyma
1 csésze gersli
provence-i fűszerkeverék
1 tojás
5 deka juhtúró
egy marék tökmag (hántolt)

Kevés olajon megpárolom a felvágott hagymát, fokhagymát, rámorzsolok jó sok provence-it, sózom, és belerakom a feldarabolt sütőtököt. Kis-közepes lángon, fedő alatt párolom, míg a tök elkezd szétesni-szétkenődni.
A kis csésze gerslit egy kanál olajjal összekeverem, hogy mindenütt érje, majd a tökhöz adom, utána öntök két csésze vizet, így főzöm tovább, majd kb tíz perc múlva elzárom, de lefedve hagyom, hogy puhuljon a gersli.
Mikor kicsit már kihűlt, egy egész tojást keverek bele (lehet kettő is, úgy könnyebb lesz majd szeletelni), megborsozom.

Kiolajozott, vagy sütőpapírral bélelt jénaiba, vagy kerámia tálba öntöm, tetjeére juhtúrót morzsolok, és tökmagot szórok, kb 200 fokon megsütöm, míg a tetje pirulni kezd.

Melegen, langyosan, és hidegen (sőt, másnap) is nagyon finom. Lehet hozzá pár szelet sonkát enni, vagy pl káposztasalátát - esetleg csak simán fejeskáposztát, ahogy én ma.

Céklás csicseri saláta

Az újévi menü elég jól követte ama bizonyos gyerekdalt: kezdtük a csicseriborsóval, bár aztán kimaradt a bab, viszont lett lencse (naná!)...

Kedvem volt csinálni valamit a lencse mellett/előtt - olyat, ami szintén megfelelhet a bőséget idéző "sok apró kis szem" koncepciónak. Először vöröslencsére gondoltam, de aztán valahogy mégis nagy kedvencem, a csicseriborsó győzött, és támadt mellé ez a sült céklás ötletem - ami jónak bizonyult.

Sajnos ez nem az a villám salátarecept, amit tíz perc alatt összedob az ember - legalábbis kell hozzá némi előkészület: beáztatni és megfőzni a csicseriborsót (bár ez konzervvel kiváltható) és megsütni a céklát. Mindkettő időigényes, viszont egyik sem kíván folyamatos törődést.

25 dkg száraz (vagy két doboz konzerv) csicseriborsó
5 db közepes cékla (60-70 dkg)
fél szál póréhagyma
1 csokor petrezselyem

A céklákat egyenként alufóliába csomagolva sütöttem meg a sütőben. Ez meglepően sokáig tart, közepes daraboknál is simán van másfél óra - viszont elmondhatatlanul finom így a cékla, össze sem hasonlítható a vízben főtt, de még a gőzölt változattal sem.
A csicseriborsót fél napra beáztattam, aztán szintén jó hosszan főztem. Kaptam nemrég egy kuktát, lehet, hogy legközelebb kipróbálom, abban meddig tart.

Mikor már minden megfőtt/megsült, a borsót leszűröm, a céklát pedig meghámozom és felvágom (ezekkel bőven meg lehet várni, hogy kihűljön). Ha sikerül jól ütemezni a feladatokat, az elsőnek érkező vendég magára vállalja a céklapucolást és vágást - a vele járó bordósvörös kézzel együtt. Persze lehet villával is bűvészkedni, és akkor meg lehet úszni két-három színes ujjbeggyel. A darab pórét hosszában kettévágtam, majd 1-2 centis darabokra. A csokor petrezselymet apróra ollózva dobtam a tetejére (ez ráér az öntet után is, úgy talán még mutatósabb a bordó-rózsaszín keveréken).

Öntet:
1 evőkanál tahini (tahina?/tina? : szezámmagkrém)
1 teáskanál magos mustár
1 citrom leve
1 evőkanálnyi római kömény
napraforgóolaj

Mindezeket a felsorolás sorrendjében kevertem össze, apránként adagolva, hogy homogén lgyen mindig a szósz. Aztán összekevertem a salátával. Tetejére szórtam még pirított szezámmagot, és a leggyanakvóbbaknak is ízlett végül.

És teljesen off (ha van ilyen az ember saját blogjában) ha már ennyiszer leírtam egy oldalon belül, hogy csicseriborsó, rákerestem volt gimnáziumi padtársamra a facebookon... Most várom, hogy visszajelöljön.

Újévi lencsézés

Kezdjem azzal, hogy kiszámoltuk, ez volt valószínűleg a tizedik közös lencsézés? Ez mégiscsak elég komoly dolog ahhoz, hogy blogkezdő bejegyzés kerekedjen belőle. Franciaországból hazaköltözve gondoltam, hogy gyakran kéne majd baráti vacsorákat, főzéseket csinálni, és hogy hagyományteremtésnek milyen jó kis alkalom a január 1. A szilveszter úgyis sokfelé sodor minket, elsején viszont a lencseevés fontos (sőt, megkerülhetetlen), és milyen jó lesz együtt kezdeni az évet - ráadásul ez a nap általában nincs túlzsúfolva konkurens programokkal. Arra persze nem emlékszem, hogy mindez ilyen világos volt-e akkor, de mostanra kiderült.

Az idei volt a harmadik alkalom a Lónyayban, az itteniekből eddig a legjobb hangulatú, és szerintem a legnépesebb (18). Nagyon örültem mindnyájatoknak, jó volt veletek. Az íráshoz most épp a megmaradt Szent György - hegyi rizlinget kortyolgatom. Megmaradt mind a két pezsgő is, amit hoztatok...

Most akkor azt hiszem, jöhet a recept ismertetése, végülis elsősorban gasztro identitású blognak készül ez itt, vagy lásd még az alcímet, esetleg nagyanyám mondását sóletről, házasságról, és más fontos dolgokról: ahogy sikerül.

Általában szilveszteri buliba indulás előtt szoktam beáztatni a lencsét. Mivel idén a buliba indulás elmaradt, volt egy kis rizikó, de nagyon észnél voltam.

Felírtam a mennyiségeket, ez az adag 15-20 főre értendő (fejenként kb tíz deka lencsével számoltam)

2 kg lencse
12 szál sárgarépa (lehet több is)
1 kis darab zeller
4 fej vöröshagyma
1 csokor friss, vagy több maroknyi szárított, morzsolt kakukkfű
5-6 babérlevél
fél citrom héja
6 gerezd fokhagyma
olaj

Az a helyzet ezzel az étellel, hogy nem valami fotogén, különösen nem órákkal az elkészülte után, mikor az utolsó adagok egyikénél eszembe jutott, hogy képet csináljak róla. Azért ha már elkészült, felrakom, de majd próbálok mellécsempészni valami költőibb kompozíciót is.

A sárgarépát 2-3 centis, vastag karikákra vágva az olajon nagy lángon, fedő nélkül pirítom, hogy süljön, és ne párolódjon - így sokkal finomabb lesz. Időnként megrázom a fazekat, keverni nem is nagyon kell. Mikor már látszik, hogy a nagyja megsült, egy része akár karamellizálódott is kicsit, hozzádobom az apróra vágott zellert, és a nem túl aprólékosan felvágott (úgyis fő még sokáig) vöröshagymát.

Beledobtam a spárgával összekötött kakukkfűcsokrot (vigyázat, az Ázsia boltban valamiért befőttesgumival fogják össze a csokrokat, majdnem sikerült azt is megfőznöm - szóval át kell kötözni!), és a babérlevelet is. (lehet, hogy ez az adag elbírt volna két csokor kakukkfüvet is, máskor átütőbb ez az íz, de a friss mellé nem volt kedvem szárítottat rakni)

Az a tapasztalatom a lencsével, hogy hiábavaló sózni az elején, mintha lenne benne valami, ami semlegesíti a sót - csak már a szinte kész ételen fog valahogy. Még nem néztem utána, hogy ez mitől lehet, mindenesetre ezért ebben a fázisban még nem sóztam. A hagyma után pár perccel belezúdítottam a lencsét - itt derült ki, hogy abba a fazékba, amiben elkezdtem a főzést nem fér bele két kiló lencse, úgyhogy átöntöttem az egészet az itthon található legnagyobb, "kompótfőző" fazékba. Felöntöttem annyi vízzel, hogy éppen ellepje, beledobtam egy fél citrom zöldséghámozóval leszedett héját, és ezután főztem kb. egy órát. A vége felé sóztuk is, kedves segítőtársaim kóstolgatták, és mielőtt elzártam volna alatta a gázt, az utolsó pár percben belenyomtam (az önmérséklet jegyében mindössze) öt-hat gerezd fokhagymát.