Kedd este, mikor zárás előtt két perccel megérkezve sikerrel postára adtam az NCA elszámolást, és elindultam a Bem mozi szomorú záróbulijára egyszer csak azt éreztem, hogy imbolyog alattam a bicikli. Nagyon fura volt, semmi eddigi hibára vagy sérülésre nem hasonlított. Az úton legalább ötször megálltunk, és próbáltunk rájönni, mi lehet az. Kipakoltam a kosarat, levettem a kosarat, megnéztem nem lazult-e ki a kerék, biciklit cseréltünk - de nem jöttünk rá, mi a gond. A mozinál aztán leszólítottam két futárkülsejű srácot, akik épp a biciklijüket lakatolták le, ugyan szakértsék már meg. Megnézték, szerintük kormánycsapágy, tízperces munka, nyugodtan hazamehetek vele, csak óvatosan. Szép óvatosan haza is jöttem, majd másnap reggel irány a szerelő. Ott derült fény a nagy rejtélyre: a váz bizony egyszerűen el van törve. Egész elöl, a kormánynál (vagyis a muffnál - ezt a szót biciklirészként most hallottam először) az alsó cső, teljesen körbe. Pár milliméteren tartotta össze az őrangyalom, gondolom két ujjal.
Felhívom a figyelmet a felső csövön jól olvasható long life quality feliratra(bár a bringaboltos tulaj szerint az a cirka 30 év egy biciklinek elég long life)
Első körben ugye az ítélet kuka volt, majd' elsírtam magam, ráadásul azonnal le is támadt az üzletben egy gátlástalan hullarabló, és alkudni akart a csomagtartómra - hihetetlen, hogy valakiben ennyi tapintat ne legyen...
A címből biztosan sejtitek már, hogy nem itt ér véget a történet. Hiszen nem azért van a Recycle Mission, hogy szomorú lányok bicikli nélkül maradjanak! Kaptam egy telefonszámot a biciklivázak legfőbb gurujához, Pajti bácsihoz, hogy csicseregjek ki belőle egy árat, amiért új csövet hegeszt az elrozsdásodott régi helyére (merthogy úgy fest, belülről korrodálódott el a kívülről tök jó állpotúnak kinéző váz, jó eséllyel attól, hogy megfúrták egy helyen, hogy belül vezessék hátra a bovdent, és a lukon szép lassacskán befolyt a víz).
Az összes apró fordulattól megkímélem a kedves blogolvasókat, de azért azt muszáj elmesélnem, mennyire végtelenül lúzer érzés 35 fokban gyalogolni vagy BKV-zni a városban hónom alatt egy bicikliskosárral, amit megtöltenek az első szomorú lendülettel leszerelt kiegészítők, valamint a két lakat.
Ez a kép itt csak azért, hogy az előzőt
kontextusba helyezze (+ a naplemente szépsége)
A jelen állás az, hogy biciklim egy szuperprofi, ám léha srác kezében van, aki majd szétszedés után kiviszi a beteg vázat a guruhoz, Pajti Bácsihoz, és az új vázra pedig visszaépíti a biciklit. Ehhez gyakran kell majd a nyakára járni, bár ebben már más is ígért támogatást.
PS. Talán mondanom is fölösleges, hogy jövő csütörtökön indulunk a nyári bringatúrára a Ság, Somló környékére, a Hanságba és a Szigetközbe...
A címből biztosan sejtitek már, hogy nem itt ér véget a történet. Hiszen nem azért van a Recycle Mission, hogy szomorú lányok bicikli nélkül maradjanak! Kaptam egy telefonszámot a biciklivázak legfőbb gurujához, Pajti bácsihoz, hogy csicseregjek ki belőle egy árat, amiért új csövet hegeszt az elrozsdásodott régi helyére (merthogy úgy fest, belülről korrodálódott el a kívülről tök jó állpotúnak kinéző váz, jó eséllyel attól, hogy megfúrták egy helyen, hogy belül vezessék hátra a bovdent, és a lukon szép lassacskán befolyt a víz).
Az összes apró fordulattól megkímélem a kedves blogolvasókat, de azért azt muszáj elmesélnem, mennyire végtelenül lúzer érzés 35 fokban gyalogolni vagy BKV-zni a városban hónom alatt egy bicikliskosárral, amit megtöltenek az első szomorú lendülettel leszerelt kiegészítők, valamint a két lakat.
Ez a kép itt csak azért, hogy az előzőtkontextusba helyezze (+ a naplemente szépsége)
PS. Talán mondanom is fölösleges, hogy jövő csütörtökön indulunk a nyári bringatúrára a Ság, Somló környékére, a Hanságba és a Szigetközbe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése